Sokszor félünk a változástól. Kapaszkodunk a megszokottba, és próbáljuk magunkra rángatni a régi, kinőtt ruhát, pedig már szorít, vág és kopott. Jelez az élet, hogy idő van, váltani kéne. És nem mindig értünk ezekből.

Tizenpár éve az akkori Pasiról kiderült, hogy mellettem egy párhuzamos úton is jár. Az a másik út, a szememben nálam sokkal fiatalabb, üdébb, szebb, és érdekesebb volt. Nem is az a lényeg, hogy mi lett ennek a történetnek a vége,

Volt egy párom régen, aki előszeretettel mondta ezt, ha bármit megígért, és később nem tartotta be. Nagyon zavart, irritált engem ez a hozzáállás, nem éreztem felelősségteljesnek, sokkal inkább megfutamodónak, könnyelműnek. (ma is ezt gondolom)

A minap arról beszélgettünk egy barátnőmmel, milyen negatív felhangja van az „önsajnálat” szónak. Mintha valami kerülendő, gyenge, szégyellnivaló állapot lenne. Pedig nem feltétlenül az.

A könyved. A tanfolyamod. A honlapod.
Lehet hozzá kérni száz tanácsot. Megkérdezheted az embereket, mit szeretnének. Milyen színt. Milyen stílust. Mitől kattintanak. De egy kérdés mindig ott marad: te benne vagy?