A minap arról beszélgettünk egy barátnőmmel, milyen negatív felhangja van az „önsajnálat” szónak. Mintha valami kerülendő, gyenge, szégyellnivaló állapot lenne. Pedig nem feltétlenül az.

Igen, valóban árthat, ha valaki teljesen belesüpped, ha elveszíti benne a tudatosságot, és már nem keres utat kifelé.
De én azt érzem: nők vagyunk, és nekünk időről időre szükségünk van erre a belső ölelésre.

Van, amikor nem megoldásokat akarunk, hanem csak begubózni a pléd alá, egy százas zsepit átölelve bőgni végig néhány romantikus filmet – vagy csak csendben ülni, és hagyni, hogy fájjon.
Átengedni magunkon a mondatot: „Nekem most ez nagyon rossz.”
És ez így van jól.
Mert ilyenkor nem gyengeségről van szó, hanem gondoskodásról.

Egy belső, ölelő figyelemről, amit a bennünk élő kisgyereknek adunk: „Tudom, hogy fáj, itt vagyok veled.”

Engedd meg magadnak az önsajnálatot. Egy óráig. Fél napig. Talán egy napig is.
Aztán, ha már kiadtad, ha már megölelted magad benne, lépj tovább. Keresd a következő lépést. Nézz körül újra.

A titok ennyi: ne ragadj bele.
És ezt talán a férfiaknak is meg kell tanítani.
Mert amikor egy nő szomorú, csalódott, elkeseredett, neki először meg kell fájnia a helyzetnek. Át kell adnia magát a mélységnek.
De egy férfi – természetéből fakadóan – rögtön cselekedni akar. Ki akar emelni, megoldást találni, irányt mutatni.
Ez szép. Ez értékes. Csak egy kicsit korai.
Mert előbb egy vállra van szükség. Egy csendes ölelésre. Egy olyan térre, ahol a fájdalom is otthon lehet.

Mondd el neki:
„Köszönöm, hogy segítenél. Most csak ölelj meg. Hadd fájjon egy kicsit. Nincs dolgod vele.”

És akkor a férfi már feszíti is szét büszkén számunkra a széles mellkasát.
Mert sokszor nem biztos, hogy tudja, mit csináljon – de ha te segítesz neki ebben a helyzetben is, szelíden, őszintén, idővel belejön.
Sok férfi egyébként is úgy éli meg, hogy mi, nők rájuk zúdítjuk ezeket a belső hullámzásokat. Náluk sima víztükör az alapállapot – ezért megrendítő számukra, ha egyszer csak érzelmi cunami közeledik.
És mivel nincs mintájuk arra, hogyan lehet ezeket a hullámokat befogadni, valóban könnyen összezavarodnak.

Ezért is fontos, hogy miközben megéljük a saját fájdalmainkat, ne húzzuk le őket is.
Nem kell, hogy ők is alámerüljenek.
Elég, ha megtanulnak a felszínen maradva velünk lenni. Szörfözni a hullámainkon. Tartani a teret.

És ha ezt sikerül kialakítani, akkor tényleg ott lesznek nekünk.
Ők lehetnek a napfény a viharban.