Apa szigorú vagy egyenesen kemény volt? Esetleg nem volt ott? Nem állt bele az erejébe, és ez mai napig hiányzik tőle? Elnyomta a családot vagy ő ment alá Anyának? Nem az volt, akinek mutatta magát? Elérhetetlen volt, vagy kiszámíthatatlan? Távolságtartó, hideg, vagy épp ellenkezőleg, túlzottan beavatkozó?
Annyiféle sebet és fájdalmat őrzünk magunkban az édes- és/vagy nevelőapáinkkal kapcsolatban. Sokszor nem is tudatosul bennünk, milyen mélyen befolyásolják ezek az élmények az önképünket, a kapcsolatainkat, a határokhoz, vagy akár pénzhez való viszonyunkat. Ideje ezekben a gyógyulás útjára lépnünk, mert a múlt el nem gyászolt darabjai a jelenünkben élnek tovább.

Anya után most életünk másik legmeghatározóbb kapcsolata kerül fókuszba, mely minden későbbi kapcsolódásunkat és a személyiségünket is alapvetően meghatározza. Az Apával való kapcsolatunk áthatja mintáinkat, meggyőződéseinket, dogmáinkat, a férfiakhoz (vagy épp önmagunk férfi oldalához) való viszonyunkat is. Ha ez a kapcsolat rendezetlen marad, újra és újra visszaköszön különböző élethelyzetekben – akár a párkapcsolatainkban, akár a munkánkhoz, hatalomhoz, tekintélyhez való viszonyunkban.

Életünk, belső utunk egyik legfelszabadítóbb, leggyógyítóbb lépése az, amikor a vele való kapcsolatunkat rendezzük a lelkünkben, szembenézünk a vele kapcsolatos sebeinkkel, és elkezdjük feldolgozni azokat. Megengedjük magunknak a haragot, a szomorúságot, a hiányérzetet, és teret adunk azoknak az érzéseknek is, amelyeket gyerekként nem volt szabad kimondani, átélni.

Négy nap, amit együtt töltünk, és az apánkkal. Nem, nem őt fogjuk megszerelni, hanem a mi belső valóságunkkal dolgozunk. Nem hibáztatunk, és bűnbakot keresünk, hanem felnövünk és felelősséget vállalunk, de érvényességet adunk gyermekkori érzéseinknek. Felsegítjük magunkat a földről, ha arra van szükség. 

Békés, csendes közegben, egyéni és csoportos gyakorlatok, családállító feladatok, testorientált módszerek, és belső gyermek munka segítségével, ha kell, egymás kezét megfogva jutunk közelebb a belső békéhez, elfogadáshoz.  Támogatott, megtartó térben haladhatunk lépésről lépésre a gyógyulás, a kiengesztelődés felé. Mert lehet, hogy nem kaptunk meg mindent, amire szükségünk lett volna – de most már megadhatjuk magunknak.