Láthatatlan hegek, múltból hozott fájdalmak, kimondatlan emlékek.
Néha ezek a sebek régre nyúlnak vissza. Anyáink, nagymamáink, dédanyáink történeteiben gyökereznek – azokban a fájdalmakban, szégyenekben, veszteségekben, amiket ők nem tudtak kimondani, feldolgozni, elengedni. És mi – anélkül, hogy tudnánk – továbbvisszük ezeket. Mint csendes örökséget, amit nem mi választottunk, de valahol mégis a mi dolgunk megérteni és gyógyítani.

És van, amikor ezeknél is frissebb a fájdalom. A jelen sebei: egy kimondatlan szó, egy szeretet nélküli kapcsolat, egy árulás, egy vesztesség, egy olyan pillanat, amikor nem volt, aki megtartson. Lüktetnek. Még élnek. Még nem simított rájuk az idő fátyla, még nem ölelte körbe őket a megértés fénye.

Ezen a női körön együtt gyógyulhatunk. Egymás által. Egymás tükrében.
Egy térben, ahol nem kell erősnek lenni. Ahol lehetsz gyenge is. Ahol olykor a csend és jelenlét gyógyít, máskor az üvöltés, de egy bizonyos, bizalomban, intimitásban, szeretetben lehetsz nőtársaiddal.

Megérezheted, hogy itt tényleg mindennek van helye. A fájdalomnak, a haragnak, a csalódottságnak – és a megkönnyebbülésnek is. A nevetésnek is. Mert ami most van benned, az jöhet. Nem kell másnak lenned. Csak jelen kell lenned – magadnak, és a többieknek.

És tudd: nemcsak gyógyulni jössz – gyógyítani is tudsz.
Mert ahogy jelen vagy, ahogy hallgatsz, ahogy csak ott vagy egy másik nő mellett – az gyógyító. Ahogy csak egy nő tud tartani egy másikat. És ha most épp van miből adnod – akkor adj. Ha most épp csak kapni tudsz – akkor fogadj.

Ez a kör érted van, és minden nőért, aki már szenvedett – és most gyógyulni vágyik.