Tizenpár éve az akkori Pasiról kiderült, hogy mellettem egy párhuzamos úton is jár. Az a másik út, a szememben nálam sokkal fiatalabb, üdébb, szebb, és érdekesebb volt. Nem is az a lényeg, hogy mi lett ennek a történetnek a vége, nem erről szeretnék most írni. Hanem az érzésről, ami ott, évekkel ezelőtt belém ragadt. Ez pedig a legtöbb nőnek szerintem testközelből ismert: Nem vagyok elég…..(tetszés szerint folytatható….szép, okos, érdekes) érzés. Ez a megélés hosszú évekre alááshatja az önbizalmunkat, az önértékelésünket, pusztán azért, mert egy másik ember akkor csúnyán bánt velünk. Nekem az az időszak erről az érzésről szólt.

Pár napja egy barátom átküldött egy régesrégi videót, abból az időből…tudjátok…Gombóc gyűlt a torkomba. Megnézzem? Aztán megnyitottam, 7 perces ámulat…aztán üvöltve zokogás.

Tudjátok mit írtam a barátomnak?

„Tudod, az az igazság, hogy évek óta nem néztem meg ezt a felvételt. Igazából már nem is tudom hova van az elmentve. És azért nem, mert annyira fájt még, annyira sokáig. Tudod, amikor ezt forgattuk, akkor már megvolt XY-nak az a lány. És amikor ezeket a videókat néztem, mindig eszembe jutott, hogy nem voltam elég. Hogy az egész, ami ezeken látszik, ami ott köztünk a képkockákon látszik, az egy naaagy hazugság volt már akkor, és én nem láttam.Nem vettem észre.
De most végignéztem. És csak sírtam és sírtam. De már nem a fájdalomtól. Hanem mert ennyi év elég hosszú idő ahhoz, hogy  objektíven tudjam nézni egykori önmagam. Néztem ezt a lányt ott a képkockákon. Nevet, szép, felszabadult. A lány akit a videón láttam…. Szerethető.
Tudod, erre jöttem rá most. Nem volt velem semmi baj.
Köszönöm hogy átküldted.”